Irinyi János

(Nagyléta, 1817. máj. 17 – Vértes, Bihar vármegye, 1895. dec. 17.)

Irinyi János

Irinyi Jánost általában a zajtalanul gyúló foszforos gyufa feltalálójaként tartják számon, bár ezen a pillanatnyi ötletén messze túlmenő eredményei vannak a kémia újszerű szemléletének terjesztésében. Erről ő maga egyszer így nyilatkozott: „Ha én a chemia theoriájának nem tudnám egyéb hasznát venni ezen haszontalanságnál, még ma kitekerném a nyakamat”.

Születésének helye és időpontja is bizonytalan. Egyesek szerint 1817-ben Albison, más vélemény szerint 1819-ben Nagylétán látott napvilágot, de van, aki Zsákára teszi szülőhelyét. Édesapja Irinyi János, a báró Mandel család nagylétai uradalmának tiszttartója volt. Maga az Irinyi család régi református nemesi család.

Iskoláit Nagyváradon és Debrecenben végezte. 19 éves korában már a bécsi műegyetemen tanult kémiát, majd Berlinbe ment, ahol az akkori híres kémikusokkal keresett kapcsolatot, amit élete végéig fenntartott.

Berlinben a kémiát forradalmasító új eszmék hatására, amelyek A. L. Lavoisier és követői közreműködésével indultak el Franciaországból, 1838-ban megírta első tudományos értekezését „Über die Theorie der Chemie im Allgemeinen und der Schwefelsäure insbesondere” címmel. Ebben a munkájában a kémia elméleti kérdéseivel, különösen a savelmélettel foglalkozott. Rámutatott arra, hogy vannak olyan savak, amelyekben nincs oxigén, viszont a lúgokban is van oxigén. Ezzel az értekezésével magára vonta a német kémikusok figyelmét és ezután már nyitva állott előtte az út a tudományos körökhöz.

Rövid berlini tartózkodás után Hochenheimbe ment, az ottani híres gazdasági akadémiára. Mint 22 éves fiatalember, aki földbirtokon nevelődött, tudta, hogy milyen elmaradott földművelés folyik Magyarországon, úgy gondolta, hogy az ott tanultakkal használni tud majd hazájának.

1839-ben visszatért Magyarországra és belevetette magát a magyar tudományos életbe. Sorra jelentek meg értekezései. Egyik, ebben az évben megjelent dolgozata, a kémiai affinitásról szól, arról az erőről, amely a testeket egyesülésre kényszeríti. Ennek a címe: „A konyári tó”, amelyben az ott található sziksóval és annak előállításával foglalkozott. Ebben a szikes talajok javítására is kitért, kalciumsókkal (kalcium-klorid, kalcium-nitrát, mészkő, gipsz) akarta megkötni a sziket.

Amikor 1839-ben hazatért és látta, hogy mint tanár, aligha jut tanszékhez, Budapesten gyújtógyárat alapított. Folyamodványát 1840. április 8-án adta be a városhoz, amelyben „oly gyújtófácskák” készítésére vonatkozó találmányára kért engedélyt, amelyek fellobbanásukkor: „nem zajonganak s kén nélkül is készíthetők, miáltal semmi szagot sem csinálnak.” A gyár fellendült és naponta félmillió gyufát gyártott. De vetélytársai mindent megtettek annak érdekében, hogy tönkretegyék a jól menő gyárat, s Irinyi – a zajtalanul gyúló foszforos gyufa felfedezője – nem lehetett a városkapitány és a városi tanács szeszélye folytán gyufagyáros, a gyárat kénytelen volt eladni.

A kálium-klorátot tartalmazó foszforos gyufa legnagyobb hibája az volt, hogy robbanással gyúlt, miközben a gyújtókeverék egy része szétfreccsent. Emiatt állandó volt ellene a panasz, és több város be is tiltotta az árusítását. Irinyi találta fel a zajtalanul gyúló foszforos gyufát, 1836-ban, egyik professzorának, az erdélyi származású Meissner Pálnak kísérlete kapcsán.

A professzor egyik előadásán ként ólom-dioxiddal dörzsölt össze, „ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyúlni, de ez nem történt, nekem hamar az jutott eszembe, – mondta később Irinyi – hogyha kén helyett foszfort vett volna, az már rég égne.” Ebből a hirtelen ötletből született a találmány és megoldódott a régóta keresett zaj nélküli gyufa kérdése. Így kiküszöbölte a gyújtókeverékből a kálium-klorátot, amelytől a robbanással járó gyúlás eredt, ehelyett a foszfort ólom-dioxiddal keverte. Találmányát a magyar születésű vegyész képzettségű Rómer István gyufagyárosnak adta el 60 Ft-ért (más források szerint 5–7000 Ft-ért).

1840-ben megjelent „A vegyaránytan” című értekezésében a testeknek egymásra való hatását magyarázza. Ugyancsak ebben az évben jelent meg egy másik írása: „A vegyrendszerről”. Ebben a Lavoisier-féle eredményeket népszerűsíti. 1842-ben írta „A vegytan mint vezércsillag a történettudományban ” című cikkét.

1846-ban Karlsruheban tartózkodik, és cikket küld a hazai „Hetilap”-nak a lőgyapotról, amelyet éppen abban az esztendőben fedezett fel Ch. F. Schönbein. Maga Irinyi is foglalkozott a lőgyapottal, s annak robbanó hatásával. 1847-ben megjelenteti „A vegytan elemei ” című dolgozatát, amelyben ismertette a kémia alaptételeit, az elemekkel és vegyületekkel együtt. A könyvnek csak az első kötete jelenhetett meg az 1848-as forradalmi események miatt.

1847-ben 100 holdas vértesi birtokán gazdálkodott. Meghonosította a géppel való szántást, vetést, boronálást, a talajt hamuval és mészsóval műtrágyázta.

1849-ben a Kossuth-kormány megbízta a nagyváradi lőpor és ágyúöntöde vezetésével. Mint erősen magyar érzésű nemes ember már korábban is részt vett a forradalmi mozgalmakban, a hagyomány szerint a híres 12 pontot ő szövegezte és küldte Pestre.

A szabadságharc bukása után egy ideig öccsével együtt a pesti Újépületben (Neugebäude) raboskodott. A kiszabadulás után (1850) újra Vértesre ment gazdálkodni, hogy – mint egy krónikása írta – „ott várja a magyar tudományosság jobb időszakát, midőn oly tehetség, annyi műveltség, mint, övé nem fog heverni parlagon, hanem a nemzet és közhaza érdekében hasznosíttatik”. Sajnos hiába várt.

A gazdaságában meghonosított új művelési módszerek sok pénzébe kerültek, s ezek okozták eladósodását, amelytől azután sohasem tudott megszabadulni.

Elhatározta, hogy állást keres. Az akkor megalakult debreceni Tisza Biztosító és Jelzálogbank, mint számtanácsost alkalmazta. Később (1863) az István Gőzmalomhoz került hasonló minőségben.

Későn, 51 éves korában nősült meg. Neje Baranyi Hermin volt. Két gyermekük született, Janka és Lajos, de mindketten még gyermekkorukban meghaltak.

Irinyi egyike volt a legtehetségesebb magyar kémikusoknak. Tökéletesen elsajátította az A. L. Lavoisier szellemében fejlődő új kémiát. Nagy bátorság kellett ehhez, mert a bécsi és a budapesti tudós világ is el volt telve Winterl Jakab nagyszerűségétől, aki Lavoisier kísérleteinek meddőségét és elméleteinek tarthatatlanságát hirdette. És Winterlnek sok követője, tanítványa volt. Mindebben az a tragikomikus, hogy Irinyi Wintertl halála után nyolc évvel született, és Winterl tekintélye az általa alapított józsefvárosi botanikus kerten és Tessedik Sámuel barátságán nyugodott, tehát távolról sem kémiai természetű alapokon.

Bécsből Berlinbe ment, ahol akkor már szabadabb eszmék, igazabb elméletek harcosai dolgoztak. Laboratóriumhoz, amely után annyira vágyott, sohasem jutott. Irinyi vágya nem teljesedett, mert „a tudományos világ oly kis körű volt, hogy egy emberi élet fáradalmait, áldozatokkal szerzett tanulmányait csak becsülni tudta, jutalmazni nem.”

Figyelemreméltó szerepe van Bugát Pállal és Nendtvich Károllyal együtt a magyar kémiai szaknyelv kialakításában is.

A szabadságharc bukása megtörte, ezután már semmit sem publikált. Sajnálatra méltó, hogy a reformkor legtehetségesebb, lelkes magyar vegyésze számára nem volt meg a lehetőség, hogy képességeit kibontakoztassa.

Irodalom

a) Saját írások:

b) Róla szóló irodalom:

Irinyi Jánosról másutt