A szeptember 27-én 11. alkalommal tartott Műegyetemi Levéltári Nap keretében sokszínű és érdekes egyetemtörténeti előadásokat hallgathattak meg az érdeklődők.

A tudományos rendezvény elején Marton József, a BME OMIKK főigazgatója köszöntötte a megjelenteket. Kiemelte a levéltári kutatások hasznosulásának nagy jelentőségét, valamint az élményszerűség és a hozzáférhetőség fontosságát. Mint hangsúlyozta, utóbbi szempont érvényesülését mutatja, hogy most először a konferencia előadásai alapján készült tanulmányokból online elérhető konferenciakötet fog készülni. Emellett az egyén és egyetem témához kapcsolódva interaktív online prezentáció is készül, egy-egy műegyetemi személyiséghez köthető, válogatott levéltári dokumentum-bemutatóval.

A Kiss Márton ny. főlevéltáros elnöklésével tartott konferencia délelőtti szekciójában öt előadás hangzott el, mindegyik életutak átfogó bemutatására vállalkozott. Elsőként Keresztes Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltárosa Pályafutás a felsőoktatás és a kultuszminisztérium vezetése között: oktatóból miniszter, miniszterből oktató a 20. század második felében című előadásában az oktatási kormányzat és az egyetemek közötti kapcsolatot vázolta az 1945–1989 közötti évtizedekben, röviden kitekintve a rendszerváltás utáni évekre is. Miután vázolta a kultuszminisztérium(ok) szervezettörténetét, a korszakot különböző periódusokra osztva bemutatta Teleki Gézától Glatz Ferencig a tárcavezetők életútját, kormányzati kapcsolataikat, a változó politikai viszonyok előnyös vagy éppen hátrányos hatását karrierjükre. Az egyes pályaképek, azok tudományos és politikai jellemzőinek ismertetésén túl előadása végén összegzésként ismertette az időszak minisztereinek végzettség szerinti megoszlását is: az oktatási, művelődési kérdések kormányzati irányítói közül ezekben az évtizedekben hat természettudományi tanulmányokat folytatott, a pedagógusokat is beleszámítva nyolcan bölcsészként végeztek, egy jogi diplomával rendelkezett, és ketten voltak „pártemberek”.

Osváth Zsolt, a Semmelweis Egyetem Központi Levéltárának főlevéltárosa tartotta meg „Rektorhelyettes karmesteri pálcával”: Bogina Elemér életútja címmel. Bogina hagyatéka alapján ismertette a SOTE első és egyben utolsó gazdasági rektorhelyettesének színes életútját, amelyből egy sokoldalú ember képe rajzolódik ki. Bogina Elemér 1941-ben a kolozsvári egyetemen közgazdaságtudományi doktorátust szerzett. A második világháborúban katonaként szolgált, majd 1945-től 1956-ig minisztériumi karriert futott be. Emellett szakszervezeti tagként is aktivitást fejtett ki, sportolt, és ami életének egyik legfontosabb eleme volt, karmesterként is működött: maga szervezte meg a Közalkalmazottak Szakszervezetének szimfonikus zenekarát. Ennek jelentőségét növeli, hogy külföldön, többek között Erdélyben is adtak koncerteket, így Bogina nem véletlenül tekintette karmesterségét kultúrdiplomáciai missziónak is. A politikai változások az ő életére is döntő hatással voltak: 1956-ban azért ért véget minisztériumi pályafutása, mert az 1956-os forradalom idején beválasztották a forradalmi bizottságba, amelynek elnökségi tagja lett.

Sági Éva, a Soproni Egyetem Központi Könyvtár és Levéltár levéltárvezetője a „Sopron fotósának” nevezett Diebold Károly életét mutatta be Foto Dieboldtól az egyetemi Fotólaboratóriumig – a fény mestere címmel megtartott előadásában. Diebold Károly felvételt nyert a Műegyetemre, a történelem azonban az ő életében is közbeszólt, amikor kitört az első világháború. Kezdetben nem is tudományos pályán mozgott. Fontos szerepet vállalt az 1928-ban megalapított Soproni Képzőművészeti Kör fotócsoportja életében, és az 1930-as évektől kezdve már hivatásos fényképészként dolgozott. Így került kapcsolatba az egyetemmel, amelynek köszönhetően a nehézipari műszaki egyetem tudományos munkatársa lett, miután korábbi pályáját el kellett hagynia, mivel nem akart önállósága feladásával belépni a fényképészek szövetkezetébe. Később adjunktusi rangra emelkedett az erdőmérnöki főiskola fotólaboratóriumában dolgozva. Munkássága jelentős történeti értékkel bír: dokumentálta a Sopront 1944-ben ért bombázásokat, és unikálisak az egyetemi közösségről készített felvételei is. Sopronban utcanév és emléktábla őrzi emlékét.

Homor Péter, a Széchenyi István Egyetem Egyetemi Könyvtár és levéltár levéltárvezetője Frank Melanie (1901–1944) hidrobiológus pályaképét ismertette. Sopronban született, de édesapja selmecbányai kinevezése miatt a család távozott a városból, azonban 1920 után visszaköltöztek oda. Frank egyetemi végzettség nélkül futott be jelentős tudományos pályát, amelyben nagy szerepe volt mesterének, Fehér Dánielnek: valószínűleg az ő laboránsaként kezdte tudományos pályáját. Mint az előadó vázolta, nem volt egyedi eset, hogy egyetemi alkalmazottak lányai az intézményben kaptak munkát. Frank Melanie pályája az 1950-es években ívelt magasra, amikor a szarvasi Öntözési Kutatóintézetben dolgozott, amelyet a kormányzat bőkezűen finanszírozott, mert az intézetben terveinek megvalósítóját látta. Azonban feltehetően 1957-ben Frank nyugdíjazása sem volt független a politikai élettől: helyére egy Szovjetunióban végzett kutató került. Ezt követően sem hagyott fel ugyanakkor Frank Melanie a tudományos élettel, előadásokat tartott, különböző szervezetek életében vett részt, és kitüntetésekben is részesült.

Az utolsó délelőtti előadást Dezső Krisztina, a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya könyvtáros-muzeológusa, osztályvezetője tartotta meg Kolozsvár – Szeged – Pécs: három egyetem szolgálatában. Berde Károly orvosprofesszor munkássága címmel. Berde az első világháború alatt végig katonaorvosként szolgált, majd, miután 1919-be elbocsátották a kolozsvári egyetemről, Szegeden dolgozott tovább. Részt vett a klinika építési munkálataiban, és jelentős publikációs tevékenységet is kifejtett tanári munkássága mellett. Innen 1931-ben Pécsre került, ahol szintén nagy szerepet vállalt az egyetem fejlesztésében. Egyetemi tankönyvet is írt, majd 1940 után újra Kolozsvárra költözött. Németországba is követte a kitelepített egyetemet, majd hazatérése után az ÁVH fogdájában raboskodott, szabadulása után pedig egyetemi tisztséget többé nem kapott. Emlékezetét a rendszerváltás után kezdték ápolni. Hagyatéka jelentős történeti értékkel bír, különösen az első világháborúban vezetett naplói: mint orvos által és a háborút elejétől végig lefedő dokumentum, nagyon ritka forrástípusnak számít.

A délutáni előadások közös jellemzője volt, hogy életpályák egy-egy epizódjába engedtek betekintést. Vajda Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Levéltárának igazgatója nyitotta meg Cholnoky Jenő szerepe a kolozsvári műegyetem-alapítási törekvésekben címmel. Előadása kezdetén felvázolta a téma történelmi hátterét, a főként a századfordulótól egyre határozottabban megjelenő igényt egy új műszaki egyetem létrehozására. Ennek következtében egyes városok között „versenyfutás” alakult ki az egyetemalapítás lehetőségéért. Ebben a helyzetben írt cikket a kolozsvári egyetem berkein belüli alapítás mellett érvelve Cholnoky Jenő, akinek tudományos pályafutását is bemutatta az előadó. A földrajztudós azonban nem tudott jelentős támogatást szerezni elképzelése megvalósításához. Elsősorban az anyagi előnyöket hangsúlyozó érvrendszerével szemben a terv ellenzői úgy gondolták, mindenképpen szükséges, hogy az új műegyetem önálló intézmény legyen, saját tanári karral, és fejlett iparral rendelkező városban létesüljön. Bár abba teljes volt az egyetértés, hogy sürgősen szükséges az új intézmény létrehozása, az ügy sokáig húzódott. Bár végül Temesváron megindult az építkezés, az új műegyetemet 1919 őszén már az új román hatalom nyitotta meg.

Zsidi Vilmos, a Budapesti Corvinus Egyetem Levéltárának levéltárvezetője Karch Kristóf professzor jogellenes nyugdíjazása 1934-ben címmel adott elő. A címadó eset rövid bemutatása után ismertette Karch Kristóf életét, családi hátterét, tanulmányait, valamint kitért politikai és társadalmi szerepvállalására is, amelyből egy keresztény középosztálybeli életút képe bontakozik ki. Karch 1919-től a Közgazdaságtudományi Kar tanáraként működött, emellett a Vásárpénztár egyik főtisztviselőjeként is tevékenykedett. Tanári karrierjének utóbbi állása vetett véget, miután a Vásárpénztárban a vádak szerint előfordult visszaélések miatt az ő felelősségének kérdése is felmerült. Az egyetem ugyanis 1934 nyarán ideiglenesen nyugállományba helyezte. A vádak miatt Karch sajtópereket is indított. Az 1940-es években is próbált visszatérni az egyetemre, de nem járt sikerrel. Az előadó végül kitekintett 1945 utáni életére is, bemutatva kitelepítésének történetét. Mint a családi emlékezet formálódásának egyik példáját tért ki arra, hogyan igyekezett fia, Karch Pál 1958-ban a kárpótlás érdekében „jó színben” feltüntetni édesapja munkásságát.

Hajnal Géza, a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének docense „Mérnökirodák” az 1950-es évek börtöneiben című előadásában a Gyűjtőfogházban és a váci börtönben folyó mérnöki munka történetét vizsgálta. Először az előzményeket, egyes mérnökök elleni koncepciós pereket mutatta be, amelyek hátterében politikai és gazdasági megfontolások is meghúzódtak. A később igen népessé váló „mérnökiroda” tagjai közül Arany Bálint, Kővágó József, Kozma László, valamint Mistéth Endre életét, bebörtönzésük körülményeit részletezte. Aranynak és egy másik mérnöknek, Kis Károlynak a Gyűjtőfogházban megengedték a mérnöki munkát, amit folytattak akkor is, amikor a váci börtönbe kerültek, ahol már a Közérdekű Munkák Igazgatósága számára dolgoztak. 1952-ben visszakerültek Budapestre, ahol immár 120 fős csapat dolgozott ilyen körülmények között, az ÁVH egyik hadnagyának szervezésében. Az előadó kiemelte, hogy a csoportban különböző politikai meggyőződésű mérnökök tudtak együtt dolgozni, személyesen is nagyra becsülve egymást. Végül kitért a kutatás lehetséges további irányaira, egy kötet, illetve egy szökés történetének tervezet megírására is.

Az utolsó előadó Horváth Attila Levente, a BME Levéltár ügyvivő szakértője volt. Előadásában, amely a „Wagner tanár nem karclovag” – egy műegyetemi professzor párbaj-ügye 1877-ből címet viselte, Wagner László és Perczel Aurél utóbbi halálával végződő összecsapását elemezte. Első lépésben felvázolta a történelmi kontextust, Kiemelve a 19. század utolsó harmadában Magyarországon fellángoló „párbaj-mániát”, ami szembement a nemzetközi tendenciákkal. Bemutatta a párbajozás helyzetét a Műegyetemen is. Ezt követően mutatta be a műegyetemi tanár, Wagner László életét, szakmai karrierjét, majd a szenzációt okozó párbaját Perczel Auréllal, az igazságügyi miniszter fiával. Vázolta az ezt követő bírósági procedúrát, amelynek során Wagner és a párbaj-segédek büntetését fokozatosan enyhítették, míg végül az igazságügyi miniszter a konvencióknak megfelelően kegyelmet kért az egyetemi tanárnak. A párbaj pontos oka rejtély maradt, a bírósági tárgyalásokat mindvégig diszkréció jellemezte. Az előadó végül ismét kitért a konkrét eset általánosabb jellemzőire, kultúrtörténeti vonatkozásaira, például az „úriemberség” fogalmának jelentésére.

A tematikai sokszínűség ellenére a levéltári nap előadásainak közös jellemzője volt az azok hátterében álló alapos kutatómunka, valamint a konkrét életutak, kérdések történelmi kontextusba helyezése is, amelynek köszönhetően általános kortörténeti szempontból is új információkkal gazdagodva távozhatott a rendezvény hallgatósága.