A 140 éve végzett első műegyetemi vegyész agilitásának köszönhető a hazai vasúti anyagvizsgálatok korszerűsítése és az anyagbeszerzések hatékonyságának javítása. Oklevelét választottuk július hónap dokumentumának.
Az első vegyészdiplomák kiadására az 1871-ben létrejött Királyi József Műegyetem új szigorlati szabályzatának 1882-es jóváhagyását követően került sor (majd 1907-től kezdve adtak ki vegyészmérnöki oklevelet a vegyészi helyett). Levéltárunkban megtalálható annak a négy hallgatónak az 1884. június 23-i oklevél-mintalapja, akik az ország első, műegyetemet végzett vegyészeinek számítanak: Grittner Albert, Sonnenfeld Jakab, Szilágyi Gyula és Telek János. Bár mindegyikük jelentős szakmai pályát mondhat magáénak, közülük Grittner Albert oklevelét és az ő szakmai pályafutását mutatjuk be részletesebben is.
Az 1860-ban, Losoncon született Grittner Albert diplomáját két órán át tartó szóbeli és írásbeli szigorlatot követően állították ki. Az oklevél-mintalapon szerepel, hogy sikeres szigorlati vizsgát tett “fizikából, ásványtanból, kémiából, a kémiai technológiából és készítmények gyártásából”.
Az első vegyészi oklevél-mintalap a BME Levéltárban. A mintalapok az oklevél kiadását követően az egyetemen maradtak, a mérnöki diplomák bizonyítékai ma is, amelyeket a levéltár őriz.
Nemcsak műegyetemi oklevelét szerezte az elsők között, ez az “elsőség” egész vegyészmérnöki karrierjét, és az anyagvizsgálatra, a szénféleségek elemzésére specializálódó munkásságát is végig kíséri. A nevéhez fűződik egykori professzora, Wartha Vince szódameszes vízlágyító eljárásának és a kazántáplálásra használt hazai vizek rendszeres vizsgálatának bevezetése a vasútnál, de számottevők a talpfa-telítés körében végzett kutatásai is.
Díszes, eredeti oklevelét a kassai Szlovák Műszaki Múzeum őrzi, digitális másolata a Hungaricana Közgyűjteményi Portálon látható.
Grittner Albert az oklevélszerzést követően mérnökgyakornokként 1886-ban a MÁV-hoz került, ahol először a Ganz-gyár laboratóriumába osztották be annak érdekében, hogy a szükséges anyagvizsgálatokban némi gyakorlatot szerezzen. Ambíciózus, számottevő munkát azonban az első időszakban nem tudott végezni, ahhoz ugyanis a vasúttársaságnál hiányoztak a megfelelő felszerelések. 1887-ben máris megbízták egy laboratóriumi berendezés tervezetének elkészítésével. Kitartó munkássága során elérte, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzenek az anyagvizsgálatokra; a laboratóriumi munka gyakoribbá vált, kihasználtsága megnőtt, a vizsgálatok száma 10 év alatt megháromszorozódott, ezért még két vegyész is munkába lépett mellette.
1902-ben új, méreteiben megfelelő, saját tervei szerint készült laboratóriumot létesítettek számára, ami aztán anyagvizsgáló intézetté alakult át. A labor 1918-ra már több különálló alosztállyal (víz-, fém-, mikroszkópiai- és metallurgiai laboratórium) rendelkezett, valamint korszerű gépesítéssel és berendezéssel (láncszakítógépekkel, kővizsgálathoz szükséges csiszoló- és vágógépekkel, továbbá a szövet- és papírvizsgáló osztály szükségleteit ellátó gépekkel). Elöl járt a nők foglalkoztatásában is, az első világháború végére több női alkalmazott végzett nála szénelemzéseket. Ehhez hasonló fejlettségű intézetet, amely nemcsak a vasúti anyagokat vizsgálta, hanem tudományos kutatással is foglalkozott, akkoriban egyedül a belga vasúttársaságok tartottak fenn.
Grittner Albert írott munkássága is számottevő a témában, amelyről a Szénelemzések című, először 1895-ben megjelent munkája, valamint a Magyar Mérnök-és Építészegylet Közlönye, a Vegyészi Lapok, és több külföldi szakmai folyóirat hasábjain megjelent tanulmányai tanúskodnak. Fő művében a korabeli szénvizsgálati eljárásokat tanulmányozta behatóan, valamint 762 különféle magyarországi és 96 különböző külföldi szén összetételét. Halála előtt egy évvel, 1917-ben Vasúti anyag és áruismeret címen foglalta össze addigi munkásságának eredményét. Munkássága nemcsak a korai hazai vegyipari fejlődés egyik fontos állomása, hanem az ország akkori legnagyobb vállalatának hatékonyabb működését és tudományos eredményeinek megszületését is elősegítette.
A szintén vele egyszerre diplomázó Szilágyi Gyula és Grittner Albert közötti jó kapcsolatra utalhat, hogy 1918-ban Szilágyi írta a Grittner haláláról beszámoló nekrológot a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyébe. Szilágyi szintén jelentős tudományos munkát fejtett ki a századforduló Magyarországán. A szesz- és vegyészeti iparban kezdett dolgozni, tudományos publikáció is e téma köré csoportosulnak. 1890-ben magántanárként tért vissza a Műegyetemre, ahol szesz-, sör- és ecetgyártást oktatott.
Sonnenfeld (Szilasi) Jakab vegyészeti munkái közül a Czukrok, czukros anyagok és megvizsgálásuk (1892), valamint A zöld ultramarinról (1888) című műveit érdemes kiemelni, utóbbi a doktori disszertációja volt. Publikációi között emellett olyan, napjainkban is érdeklődést generáló címeket találhatunk, mint Az anyatejek vizsgálata, vagy A Balaton víz chemiai elemzése. Közös tanulmányukban Grittner Alberttel pedig a gyanta meghatározásáról írtak 1886-ban.
A negyedik vegyész, Telek János végül a tanári pályát választotta, bár diplomázása másnapján kinevezték asszisztenssé Wartha Vince mellé. Külföldi ösztöndíjas tartózkodást követően először a fővárosi tápszervizsgáló intézetben, majd a központi tejcsarnokban helyezkedett el. Emellett vegyi és mechanikai technológiából kereskedelmi iskolákra képesített tanári végzettséget is szerzett, és tankönyvet írt. Érdekesség, hogy az új országház építésénél őt bízták meg a felhasználandó kövek minőségének megvizsgálásával.
A vegyészi szakosztály (ma Vegyészmérnöki és Biomérnöki Kar) korai története iránt érdeklődők az 1882-től kezdődően fennmaradt kari tanácsi ülések jegyzőkönyveit már online is böngészhetik a Műegyetemi Digitális Archívumban.